Amikor elmondom az embereknek, hogy pszichológusként az egyik legfontosabb érdeklődési területem az interperszonális vonzerő, néha találkozom egy bizonyos lelkiismerettel, ami még mindig meglepetés. Ha a pszichológusok valóban pazarolják az idejüket, hogy valami triviális és frivolyt tanuljanak, mint a vonzerőt? Nincsenek-e olyan fontos dolgok a szociális pszichológusok számára, mint az agresszió vagy a megfelelőség? Általában számos kérdésemre válaszolok ezekre a kérdésekre, amelyek közül az egyik az, hogy a legtöbb ember magától értetődőnek tartja a vonzerőt, ami igazából nem igaz. Amint például az elkövetkező hónapokban látni fogjuk, az ellentétek nagyon ritkán vonzanak, de az egyetlen ok, amiért tudjuk, mert valaki valahol időt vállalt az ötlet tesztelésére.
Egy másik kedvenc válaszom az, hogy az interperszonális vonzalom vizsgálata nem olyan triviális, mint a legtöbb ember gondol. Az interperszonális kapcsolatok kialakításának alapja, amit a szociálpszichológusok a "tartozás szükségességének" nevezünk. Bár vannak olyan idők, amikor nem akarunk többet, mint önmagunkat, a legtöbb embernek állandó szükség van a tartós, szoros kapcsolatokat másokkal.
Arisztotelész szerint "szociális állatok" vagyunk. És ennek oka is van: Azok a személyek, akik megbízhatóbb társadalmi kapcsolatokkal rendelkeznek, magasabb önbecsüléssel rendelkeznek, mint azok, akik elszigetelt életet élnek. Ők hajlamosak boldogabbak és elégedettebbek az életre, fizikailag egészségesebbek, és kevésbé valószínű, hogy elrontják a korai halált. A vonzóság tanulmányozása csak egy kicsit fontosabbá vált.
Talán a legjobb módja annak, hogy teszteljük, valóban "szociális állatok" vagyunk, meg kell vizsgálnunk, mi történik, ha másoktól elszigeteljük. Harry Harlow híres (vagy, véleménye szerint, hírhedt) újszülött rhesus majmokban végzett kísérletek hasznos kiindulási pontot jelentenek. Harlow egyik kísérletében a baba majmokat elválasztották az anyukáktól szüléskor, és 12 hónapig izoláltak. Néhány majmot mesterséges anyák kaptak, amelyek nem többek voltak, mint egy drótkeret vagy egy törülközővel borított drótkeret és primitív arccal. Harlow úgy találta, hogy a baba majmok sokkal több időt fordítottak a kendő anyákkal, mint a drótmamák, melyet bizonyítékként az anya-gyermek kötvények kialakulásában mutatott komfortérzet fontosságáról.
Talán vitathatatlanul Harlow kutatása kiterjedt olyan baba majmokra is, amelyek akár 12 hónapig teljesen elszigeteltek voltak az élőlényektől. Úgy találta, hogy ezek a majmok érzelmileg sérültek. A legtöbbek kezdték harapni magukat, ismételten megindogtak, nem hajlandóak más majmokkal játszani, és nem védekeztek a fizikai támadásokkal szemben.
Felnőttként a születéskor izolált majmok szexuálisan alkalmatlannak bizonyultak, és mivel a szülők (mesterséges megtermékenyítéssel) születtek rossz szülői viselkedéssel (egy majom a halálra késztette). Röviden összefoglalva, a születéskor izolált rhesus majmok nem sikerült kielégítően beállítani a társadalmi életet, mint felnőtteket.
Az emberi csecsemők hasonló társadalmi és szellemi fogyatékosságot mutatnak, ha szülést követően hosszabb ideig tartó társadalmi deprivációt tapasztalnak. A magyar pszichoanalitikus René Spitz a "hospitalizmust" a pszichológiai állapotok leírására írta le, amelyek túlzsúfolt intézményben maradtak, ahol táplálták őket, de ritkán kezelték és ahol időjük nagy részét a gyermekágyukban töltötték. Nemcsak hogy ezek a csecsemők szellemileg és társadalmilag kevésbé fejlettek voltak, mint az intézményesített gyermekek, akiket megfelelő ellátásban részesítettek, és nagyobb valószínűséggel szenvednek korai haláleseteket. Súlyosabb esetekben a gyermekek, akiket több éven keresztül emberi kapcsolattartás nélkül megfosztottak, néha úgy viselkednek, mintha vadon nőttek volna, ezért nevezték őket "vad gyermekeknek".
Természetesen ezek extrém példák, de John Bowlby gyermekpszichiáter munkája támogatja azt az elképzelést, hogy szükségünk van másokkal. A ragaszkodási viselkedéssel kapcsolatos, megdöbbentő munkája azt mutatta, hogy a csecsemők megpróbálják fenntartani az anyákkal való fizikai közelséget. Ha ez a közelség megszakadt, a csecsemők "jelzőtviteli viselkedést" mutattak, mint például a sírás, a ragaszkodás vagy a követés, amelyet Bowlby egy veleszületett affiliatív meghajtónak tulajdonított. Más szavakkal, fontosnak és alapvető emberi motívnak tűnhet, hogy kapcsolatba kell lépnie másokkal.
A felnőttek körében is a társadalmi depriváció káros következményekkel járhat. Richard Byrd hátsó tengernagy példája hasznos példa a területről: Byrd önként jelentkezett, hogy egyedül töltött néhány hónapot egy antarktiszi meteorológiai állomáson 1934-ben. Csak egy hónap múlva Byrd azt írta, hogy nagyon magányosnak és zavarodottnak érezni magát átengedte az időt azzal, hogy elképzelte, hogy ismerős emberek közé tartozik. Két hónap elteltével "az élet értelmét" élt, és visszatért az ötlethez, hogy nem egyedül van, írva: "Bár én vagyok az emberi lények elől, én nem vagyok egyedül." Három hónap után komolyan depressziós volt és apatikus, tapasztalt hallucinációk voltak, és rossz fizikai állapotban volt (az állam, akit megmentettek).
A Byrd példája szerint a magány és a társadalmi depriváció káros hatással lehet a jólétünkre. Érdekes, hogy a magány az átmeneti időszakokban valószínűleg előfordul - az egyetemre költözik, miután egy romantikus partnerrel szakadt, vagy amikor egy közeli társ elhúzódik.
A kapcsolat vége különösen fontos a magányosság szempontjából. Azok a személyek, akik nemrégiben özvegyek, elváltak vagy elváltak, nagyobb magányosságot tapasztalnak, mint azok, akik még soha nem voltak házasok. És érdekes, hogy az amerikai társadalom legoladabb csoportjai fiatal felnőtteknek tűnnek, különösen a 18 és 30 év közöttiek között - olyan jelenség, amelyet Robert Putnam, a közrend Harvard professzora "Bowling Alone" című könyvében panaszkodik.
Természetesen az egyének eltérőek lesznek a kapcsolatuk iránti igényükben, vagy a vágyuk, hogy kapcsolatba lépjenek másokkal. Általában azonban a legtöbb ember motivált, hogy megteremtsék és fenntartsák a maguk számára optimális kapcsolattartást. Az emberi lények, mint a laboratóriumi patkányok, nagyobb valószínűséggel közelítenek másokat egy elszigeteltség vagy társadalmi depriváció után, és kevésbé valószínű, hogy hosszú távú érintkezés után közelítenek máshoz. Egyes kutatók azt sugallták, hogy a patkányok, és talán az emberek is beépített "szociostatikus" vagy "szociális termosztátot" tartalmaznak, amelyek szabályozzák a kapcsolatunk iránti igényt. Általánosságban elmondható, hogy meglehetősen sikeresek vagyunk személyes szükségleteink kezelésében, amikor társadalmi kapcsolatot tartunk.
Tehát itt van a lényeg: Az affiliatív igények tanulmányozása és megértése nem olyan triviális, mint amilyennek látszik. Ha megtagadjuk a társadalmi beavatkozás lehetőségét, hátrányos hatással lehet a jólétünkre. Hasonlóképpen hihetetlenül szorongóvá válunk, ha mások elhanyagolják, kizsákmányolják, kizárják vagy elutasítják. Más szóval, amikor megtapasztaljuk a "társadalmi halált." Ezzel ellentétben a társadalmi kapcsolatok kialakítása és fenntartása örömmel tölt el, és életünk egyik legjobb élményét nyújtja. Valóban nem meglepő, hogy megtanulják, hogy a társadalmi kapcsolatok, valamint a foglalkoztatási státusz és a fizikai és szellemi egészség az egyén boldogságának egyik legfontosabb előrejelzője.
A hovatartozás megértése és a hozzátartozásunk szükségessége az első lépés az interperszonális vonzerés tanulmányozásában. A következő hónapban megkezdjük a nehezebb feladatot annak megértése érdekében, hogy miért vonzódunk több emberhez másokhoz képest.
